"Dogs Unleashed" - Projekt
Angel: Strange
Strange
- Bill! – kiáltott bele egy
ideges férfihang a telefonba. – Azonnal gyere ide!
- Már itt vagyok. – lépett be a
fekete fiú a hatalmas irodába és helyet foglalt a fekete bőrkanapén.
- Újabb megbízásod van. –
biccentett a férfi a dohányzóasztal felé.
Bill játszi
könnyedséggel kapta fel a mappát, amin maga is csodálkozott. Hiába hordta már
évek óta a metál karvédőket, a finomabb mozdulatok még akkor is nehezen mentek
benne.
A középkorú
férfi, szúrós szemekkel figyelte amint Bill átfutja az aktát. A nyakkendője
szorította a nyakát és legszívesebben már otthon lett volna, de nem hagyhatott
félbe egy ilyen fontos megbízást.
Bill lassan
futotta át az irományt. Minden szavát memorizálta, ami az agyában lévő
michrochippek lévén könnyen ment.
- Tom Kaulitz-Trümper… - lehelte
alig hallhatóan maga elé Bill.
- Mondtál valamit? – nézett fel a
kávéjából David.
- Elég bűnöző pofája van. –
fintorgott a fekete.
- Minden áldozatodra ezt mondod.
– mosolygott a férfi.
- Ne hívd őket áldozatoknak. –
dobta a mappát az asztalra a fekete. – Ők bűnözők. Megérdemlik a halált. De
akiket megöltek… - sóhajtott Bill.
- Indulnod kéne. –
nyugtalankodott a férfi. – Lassan besötétedik.
- Rendben. – indult kifelé a fiú.
- És Bill… - szólt utána David.
- Igen? – fordult vissza az
említett.
- Légy óvatos! Tom kemény
ellenfél. Akár meg is ölhet. – a fekete bólintott majd elindult a szobája felé.
***
Fél órával
később, pár fegyver kíséretében elhagyta a GNP Kutatólabor és Irodaház
területét. Ahogy befelé haladt a városba furcsa gondolatok öntötték el az
agyát:
- Tom. Tom Kaulitz-Trümper.
Annyira ismerős ez a név. Hol hallottam már? A tévében? Nem. Az újságban
olvastam? Á, ott se. De akkor honnan? Honnan ilyen ismerős? És egyáltalán miért
foglalkoztat ez engem? Hiszen ő is csak egy rohadék, aki megkeserítette több
család életét is. Felfordul tőle a gyomrom…
Ahogy a
gondolataiba merült, nem is vette észre, hogy megérkezett. Mivel se lakcím, se
semmi más nem volt megadva Tom aktájában, úgy gondolta a legegyszerűbb, ha Los
Angeles legfelkapottabb szórakozóhelyén kezdi a keresést a Vegas Hol-ban.
Egy héten
keresztül, minden este más-más szórakozóhelyen lébecolt 9-től egészen hajnali
4-ig, de soha nem akadt Tom nyomára. Mivel a GNP több embere is rá volt állítva
a célszemélyre ezért folyamatosan kapta az információt a többiektől, de semmi.
Olyan volt mintha Tom bujkálna előlük. Mintha előre tudná a lépéseiket, és ez
frusztrálta a fiút. Nagyon is.
A szorult
helyzetük a második héten sem enyhült. David már a plafonon volt, és az
igazgatótanács napokon keresztül tárgyalt ennek a költséges „projektnek” a
befejezéséről, ám a fekete nem adta fel a reményt. Ő hitt abban, hogy meg tudja
találni Tomot. Érezte, hogy ott van valahol a közelében, csak meg kell őt
találnia.
Egy este mikor
ismét a Vegas Hol háta mögötti sikátorból figyelt, egy lány állt elé. Alacsony,
rövid barna hajjal és zöld szemekkel.
- Mit szeretnél? – kérdezte a
fekete mosolyogva. Bár a teste egy részét már robotizálták, mint az agyát is
amiben michrochippek voltak, ő ember maradt.
- Egy srác azt mondta, hogy
vigyelek oda hozzá. – mondta lazán a csaj, sőt kissé talán undorodva is.
- Oké. – indult el a lány után.
Billnek mindig megérezte a legapróbb veszélyt is és azonnal tervet kovácsolt,
ám azon az estén ez a bizonyos reflex nem működött. A lábai remegtek, a torka
kiszáradt és a szíve eszeveszett dobogásba kezdett, ha arra gondolt, hogy talán
Tommal fog találkozni.
- Hát itt lennénk. – mondta a
lány majd búcsút intett és otthagyta a kissé rémült fiút.
Bill óvatosan
a kilincsre helyezte a kezét, mintha az, ha megijed el tudna rebbenni onnan.
Vett egy mély levegőt és benyitott.
A szobában
félhomály uralkodott, ám a fiú tökéletesen látott mindent. A helységben egy
állólámpa volt, egy fekete dohányzóasztal és egy szintén fekete bőrkanapé. A
kanapén pedig…
- Tom… suttogta maga elé Bill
rekedt hangon, és erőtlenül, amitől ő is megijedt.
Úgy tűnt a
férfi elaludt. A fekete lassan közelebb lépkedett hozzá, majd megállt előtte és
alaposan szemügyre vette. A férfi haja fekete volt, afrofonatokkal. A ruhája
szintén fekete mintha csak készült volna valamire. Talán a halálra? Bill nem
tudta, csak egy dolog járt a fejében. Megérinteni Tom gyönyörű arcát. Azt az
arcot, ami egész más volt akkor, mint a fényképen. Olyan lágynak tűnt,
törékenynek. Óvatosan a fiú fölé helyezkedett, és mintha az afrofonatos csak
erre várt volna. Kinyitotta mélybarna szemeit és egy pisztolyt szegezett a
feketére.
- Neked soha nem mondták, hogy
vigyázz? – kérdezte ravasz mosollyal és meg akarta húzni a ravaszt, de nem
tudta. A fegyver kiesett a kezéből és csak nézett mikor Bill puha ajkai az
övéhez értek.
A két fiún mintha csak elektromos
áram suhant volna végig, úgy lökték el a másikat és ugrottak a kanapé két
végbe.
Percekig nem
szóltak egymáshoz csak nézték a másikat döbbenettel. Mintha csak a számítógépen
rakták volna be az arcukat egy képszerkesztőbe ahol hajat, ruhát, sminket lehet
rakni az emberre.
- Te, hogy kerülsz ide? – Tom
hangja gyengéd lett.
- Te hívtál ide. – Bill nem
értett semmit.
- Nem. – rázta meg a fejét az
afrofonatos és egy képet vett elő a zsebéből, amit odadobott Billnek. A képen
két kisgyerek volt. Nagyjából 2-3 évesek lehettek. – Az egyik én vagyok. A
másik pedig…
- Én… - Billben fejében emlékek
hada jelent, meg amitől enyhén sokkos állapotba került. A szeme előtt színes
voltok villogtak, hányingere lett, majd lassan elsötétült a világ.
***
A nagy
gyönyörűen ragyogott odakint mikor a fekete nyitogatni kezdte a szemeit. Az
erős fény bántotta őt így a szeme elé rakta a kezeit, hogy valamennyire fel
tudja mérni a terepet. Egy hatalmas franciaágyban feküdt. Körülötte piros
díszpárnák, néhányon arany hímzéssel. A falak bézs színűek voltak. A függöny
szintén ilyen színű és a sötétítő piros. Bill az egyik fotelban felfedezte a
ruháit majd meglepetten vette észre, hogy rajta egy hatalmas fekete póló van.
Össze volt zavarodva, s ahogy az emlékek ismét elöntötték az agyát megszédült.
Eltartott egy
darabig mire ismét teljesen tisztán tudott gondolkodni és már nem kínozta a
szédülés és a hányinger óvatosan feltápászkodott és az ablakhoz ment. Vagyis ő
annak vélte az erkélyajtót, amin ki is lépett. Fintorgott, ahogy a hideg beton
hozzáért a talpához, de a napsütés melege kárpótolta.
Tekintete
végigsiklott a hatalmas kerten, amiben Tom játszott egy fekete fehér kutyussal.
Bill szívét megmelengette a látvány. Mosolygott. Ez volt az egyik tett, amit
szinte soha nem követett el.
- Szia! – intett neki Tom is
mosolyogva.
- Szia! Hol vagyok?
- Nálam. – az afrofonatos
lehajolt a kutyához. és megsimogatta. – Mindjárt megyek.
- Oké. – Bill leült az erkélyen
lévő padra és tovább gyönyörködött az őt körülvevő világban. Vagyis
gyönyörködött volna, ha észre nem veszi a csuklóján lévő, óra alakú
kommunikációt, készüléket. Levette magáról és pár gombnyomás után a szerkezet
kijelzője elsötétült.
- Kérsz valamit? – ült le mellé
Tom.
- Nem, köszönöm. – rázta meg a
fejét óvatosan Bill. – Kérdezhetek valamit?
- Persze.
- Miért hoztál ide? – szemébe
könnyek akartak gyűlni, de sikerült visszatartania őket. – Veszélyt jelentek a
számodra.
- Tudom. – Tom, öccse kezére
tette a sajátját. A fekete reflexszerűen el akarta húzni, de az afrofonatos nem
engedte. – De nem érdekel.
- Mert hasonlítok rád, és mert
úgy gondolod, én vagyok az elveszett ikertestvéred?
- Nem csak azért. – Tom óvatosan
hajolt a fekete ajkaihoz és megcsókolta.
Most Bill
nézett nagy szemekkel, de lassan lecsukta pilláit, és szenvedélyesen csókolt
vissza. A tér és az idő abban a percben ismeretlen fogalommá vált a
testvéreknek. Csak a másik létezett számukra és valami egész furcsa dolog. Nem
tudták milyen a másik mégis úgy érezték tudják már az egész életútját.
- Ezt nem szabadna. – mondta Bill
lihegve mikor elváltak egymástól.
- Miért nem?
- Mert a testvéred vagyok… -
mondta a fekete és a betont kezdte fixírozni.
- Nem érdekel. – húzta magához szorosan
Tom. – Felőlem bárki lehetsz, csak maradj itt mellettem. Nélküled olyan üresnek
éreztem magam. De tegnap este valami megváltozott. Újra lett értelme az élet
fogalmának. Más szemmel látom a világot, és ezt neked köszönhetem. Szeretlek!
- Én is szeretlek! – ölelte át
testvérét, mosolyogva Bill.
Hosszú
percekig nem szólaltak meg, csak ültek ott csukott szemmel és élvezték a nyár
sugarait. Testük összesimult és furcsa érzések keringtek végig rajtuk. Tom
lágyan csókolta meg a szinte ölében fekvő Billt és közben épp, hogy hozzáért
testvére legérzékenyebb pontjához mire a fekete felnyögött.
- Tom… - próbál eltávolodni
testvérétől Bill. Arca piros volt szemei kissé könnyesek a kéjtől. – Ez… ez nem
jó ötlet… - ám az idősebb nem hallgatott rá. Miközben a fekete beszélt, ő
továbbra is Bill becsességét környékezte meg a kezével.
- Nem érdekel… - csókolta tovább
testvére nyakát. – Te is akarod… Érzem.
- Tohm… - nyögdécselt a keze
alatt a fiatalabb. – Neh… nehm csihnálhatjuk ehzt itth… - Bill arca kipirult,
szemei csukva voltak, és a teste elernyedt a kéj hatására. Már nem tudott
teljesen tisztán gondolkozni. – Ahhh… - nyögött fel erőteljesen mikor testvére
egy ujjával beléhatolt.
- Ne állj ellent Bill! – Tom
óvatosan felemelte vonagló testvérét és bevitte őt a szobába, közben pedig
tovább izgatta az ujjával, amire a fekete mélyről jövő nyögdécselős sóhajokkal
válaszolt.
- Ehz ohlyan kínosh… - nyögte a
fiatalabb mikor bátyja egy újabb ujját helyezte belé.
- Nyugodj meg! – lehelte mély,
bársonyos hangon Tom. – Csak én vagyok itt…
- Pont azért. – ahogy az
afrofonatos benyúlt a póló alá és végigsimított testvére hímtagján, a feketéből
egy sikoltáshoz hasonló nyögés szakadt fel.
- Ez olyan izgató… - Tom bekapta
öccse fülcimpáját és óvatosan ráharapott.
- Perverz… ahh… - szakadt fel az
újabb kéjes nyögés a feketéből mikor bátyja rámarkolt becsességére, ám ezt
próbálta elfojtani.
- Engedd ki! – lehelt szerelme
fülébe az afrofonatos.
- Nehm… - lihegett Bill.
- Akkor muszáj, vagyok más
eszközökhöz folyamodni… - vigyorgott kéjesen Tom és otthagyva testvére
izgatását lehúzta magáról a nadrágot, majd ismét öccse felé térdepelt. – Látni akarom,
ahogy kéjesen vonaglasz alattam… - súgta édes hangon és behatolt testvérébe,
aki már nem bírta visszafojtani nyögését. Az afrofonatos fülében ez úgy
hallatszott, mint valami édes melódia. – Méhg! – kezdett mozogni Tom.
Az ágy halkan nyikorgott minden
egyes lökésnél. Bill arca egyre vörösebb lett, összezárt szemei közül a kéj
könnycseppjei lassan szivárogtak a párnára.
- Tohm… - nyögte Bill. – Tohm…
- Hallasd hangod édes angyal!
- Éhn… - ez volt az utolsó
értelmes szava.
Tom tudott
uralkodni magán, már megszokta, hogy csöndben csinálja. Ám Billnek ez volt az
első alkalom. Ő nem bírta visszafojtani. És azok a mézédes hangok lassan ölő
méregként hatottak az afro fonatosra. Végül egy utolsó sikolyszerű nyögés után
mindketten a csúcsra jutottak. Ezzel örökre megpecsételve a sorsukat…
szerző: Angel
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése