2012. március 22., csütörtök

Meloddy: Égess el!

Íme Meloddy remek műje :)







Meloddy: Égess el!


Az elhaló napsugarak játékát élvezhettem arcomon miközben a teraszomon ültem - és esett az eső. Furcsa, és megmagyarázhatatlan, hogy hogyan is lehet, hogy süt a nap, és közben esik az eső, valamint olyan meleg van, hogy az égi cseppek szinte felégetik arcomat. Két erőtlen sóhaj közepedte emeltem magasba a tükröt, és saját tekintetemmel találkoztam.
- Ne búsúlj már! Fölösleges lenne, ha sírva fakadnál, mert nem érdemli meg. Aki azt, hogy egyáltalán könnyeket hullass érte megérdemli, az sosem fogja hagyni, hogy sírj!
- De ő már nem fogja hagyni. Soha! Elment. És szerintem örökre...
- Örökre? Valóban így gondolod? Na ne hülyéskedj! Egyszer mindenképp visszajön!
- Jó, de akkor már engem nem fog itt találni.
Ezzel az ötlettel vezérelve tettem zsebre a kis kézi tükröt, és mentem be ismét a házba. Átléptem a szobám küszöbét, és lassú lépések közepedte értem oda, ahol egykor az ő személyes területe volt. Na persze itt sem találtam többet az üres szekrény, és most kivételesen megigazított ágyon kívül! Az üzenet pedig még mindig az asztalán van. Megint fel akartam olvasni! És ezt meg is tettem...

Mint testvérem - szeretlek.
És életem végéig foglak is!
 De semmi több!
Ne várj haza.

Tom

Még mindig nem hiszem el. Mindazok után, amit együtt átéltünk? És minderről ki tehet? Még véletlenül sem az a kis kígyó, aki elcsábította tőlem - hanem maga az elcsábított. Tom. Ha igazán szeretett volna, akkor nem hagy itt, és nem megy el egy másik lánnyal. És pont egy LÁNNYAL. Azt mondta én sem vagyok különb, mint egy lány, csak más van a lábam között. Persze ezt viccnek vette! És talán vicc is maradt. És lehet mindaz sem volt egyéb egy ostoba vicctől, amikor ő és én, azon az éjszakán, megfogadtuk, hogy egymáséi leszünk, míg világ a világ, és utánna... az a szenvedélyben gazdag éjj. Sosem felejtem el! És ez nem jó. Negatívum. Semmi jó nincs benne!
- Hogy is felejthetném el?
Fordultam a szekrényen lévő tükörhöz, és megdörzsöltem kipirosodott szemeimet.
- Hát. Nehéz egy kérdés! De volna rá egy megoldás...
- Éspedig?
- Éspedig? Mi jutott eszedbe a szerelmetekről?
- Az, hogy...
Jobban még bele sem gondoltam, de most mégis olyan egyszerűen jöttek belőlem a szavak, és válaszoltam - talán a lelkiismeretemnek.
- ... forró, mint a nyár. Vagy, mint a tűz...
- Tűz? Itt a megoldás!
- Égessem el?
- Miért ne?
- De attól még az emlékem megmarad róla!
- Nehezen, ha elmész, és mindent megteszel azért, hogy elfeledd. Ha már semmi sem köt ehhez a helyhez.
A falu szélén éltünk, egy kis házban. A szüleim visszaköltöztek Magdeburgba, és rám, meg Tomra hagyták a lotische-i házat. A kis faluban. Amit bár mindig megvetettünk, de az idő múlásával már oly annyira közel nőtt hozzánk, mint a vörös rózsához azok az ostoba tövisek.
Tom még csak egy napja ment el. Egy napja őrlődöm. Egy napja vagyok egyedül. Egy napja érzem magam halottnak...
Még ha a testvére is vagyok: miből lett volna kedvezmény arra, hogy velem más lesz, mint azzal a sok szelíd arcú, álmodozó lánnyal, akiket összetört, mint egy szikla, a kicsi hóvirágot? Persze kiismerhettem volna, de azt hittem... mivel talán köztünk egy fokkal szorosabb a kapcsolat, így velem nem ez lesz!
Amúgy nem tudom mi más szándéka lehetett mindazzal, hogy itt hagyott, elhagyott. Csak ezt a lehetőséget látom! Mint a szarka. Ha meglát valami fényeset rögtön felszedi, de ha talál attól csillogóbbat, akkor az előzőt rögvest el is dobja. Úgy érzem magam, mint egy kibaszott fém! Máshogy nem fogom. Mint akár az ezüst, amitől drágább az arany! Vagy szőke... szőke? Na tessék...
Átmentem a fürdőbe, hogy megmossam az arcomat. Miután ez megtörtént a tükörbe néztem - mintha csak őt látnám! Nahát. Ezen miért kell meglepődjek?
- Nagyon fáj?
- Nagyon.
- Mennyire nagyon?
- Legyen annyi elég, hogy nagyon nagyon.
- Jó. Szép válasz! És mennyire van eleged ebből a "nagyon"-ból?
- Nagyon-nagyon-nagyon-nagyon!!
- Elég a túlzójelzőkből. Égesd el!
Na persze. Mintha ő akarna nekem parancsolni! Ő? Hiszen ez én vagyok! Akkor: már azt sem hagyom, hogy magamat irányítsam? Hát ez fáj. Meg még egy csomó minden!
E gondolattól vezérelve kerültem a konyhába. Az asztalon lévő kis tükrömet megint felkaptam - már csak jelképesen is, hogy megmutassam magamnak mire vagyok képes!
- Megteszed?
- Meg hát!
- Helyes döntés. És ha megtetted mi lesz veled?
- Mi lenne? Semmi.
- Szóval ezt úgy érted, hogy... ?
- Igen.
Ezzel lezártnak tudhattam a témát. Zsebemben kutattam, és végül megtaláltam amit kerestem. A kép Tomról. Neki is van rólam - legalábbis akkor még volt, mikor itt élt velem, és nem ment el Alisha-val. Mostanra már talán az is eldobódott!
Első utam a nappaliba vezetett, ahol minden elkezdődött egy holdfényes éjszakán a Showder Klub nézése közben. A sors iróniája talán, hogy pont egy viccmesélő show alatt jöttünk össze, és csattant el az első csók - aztán a második, a harmadik... és a többi! Aztán a folytatás... a kanapén. Igen, rémlik. Elővettem öngyújtómat, ami még a cigizésről maradt zsebemben. Akkor, amikor elhatároztam magam: el akarom őt felejteni! És ha minden összejön - el is fogom.
Tekintetem gyorsan az üveg tetejű asztalra vándorolt, és vártam.
- Na mi lesz? Gyerünk már!
- Rendben. De ez fájni fog!
Figyelmeztettem önmagam, majd meggyújtottam a kicsi képet bátyámról, régi szerelmemről, és álmaim gyilkosáról. A papír hamar lángra kapott, és még ujjam hegyét is megsütötte némi képpen, de ez akkor már nem érdekelt. Elég kínt álltam eddig ki! A többire már immunis lettem.
A lángokban lobogó fotót egy könnyed, mondhatni "hetyke" mozdulattal dobtam a kanapére, ami az idő múlásával a kép sorsára jutott. Zsebre vágtam az öngyújtót, és folytattam utamat.
Amikor már egy hete "együtt jártunk" az éjszakák nagyja része a hálókörzetekben folytatódott. Hol az enyémbe, hol az övébe. Mivel nem vagyok egy villám-tolvaj így a sajátommal kezdtem. Más dolgom nem volt: erőből földhöz vágtam az öngyújtómat, majd az egy robbanást hallatva rögvest lángba borította a szobámat. Sok emlék köt ide - nem csak Tomról. De ennek vége!
Mielőtt még az ő szobájába mentem volna a folyosón felkaptam egy másik öngyújtót és azt a közlekedőben lévő szőnyeghez vágtam, pont a fürdő elé. Nem tudom az mennyire fog égni - de ott a bolyler! Akkor nincs min aggodalmaskodnom.
Rohanva érkeztem el a szüleim szobájába. Ők persze semmiről sem tehettek, de ha tiszta munkát akarok végezni semmi nem maradhat ki! Körbenéztem, mit sem törődve a tűz ropogásával. Megláttam anya éjjeli szekrényén egy képet. Megint egy fotó? Tom és én. Kicsinek. Elengedtem egy kedves mosolyt, és mivel más terveim voltak ezzel, zsebembe helyeztem.
Anya és apa szerették a romantikát. Nem kellett különös képp megerőltetnem magam a gondolkodást illetően, mert a szoba tele volt gyertyákkal. A zsebemben még volt egy doboz gyufa. Meggyújtottam az összeset, és eldőtöttem azokat is. A szobának öt perc sem kellett, hogy teljesen tűzbe boruljon!
Kiértem. Lenéztem a lépcsőn és már minden égett. A lángok elég gyorsan vándoroltak fel a fa anyagú lépcső korlátján, és bevágtak elém. Megijedtem. Nem tagadom! De aztán hamarosan megnyugodtam, mert megláttam még az egyetlen kimaradt "szereplőt". Az illetékes bátyám szobáját.
Mintha csak a tűztől menekülnék (pedig biztosíthatlak: NEM) befutottam a szobába. Nem kellett sokat várnom, hogy a közlekedőben terjengő tűz beérjen ide is. Hallottam a robbanásokat a fürdőből - a konyhából. A szobákból, ahol TV, meg egyéb elektromos készülék van... és mikorra már nem a hangokra koncentráltam a tűz felszökött bátyám szobájának plafonjára, és egy darab az álmennyezetből elém esett. Aztán megint egy mögém - és a többi.
Valami halovány reményt kerestem - de egyedül csak még egy öngyújtó volt a szemem előtt.
Tudtam, hogy az egész lakás lángokban hever. Tudtam, hogy innen már nem jutok ki, ha csak... ki ugrani az ablakon?
Átugrottam egy éppen parázsló szőnyeg cafatot, és felmartam bátyám gyújtúját. Alig vettem fel és elém zuhant az álmennyezet következő darabja! Körbefordultam: az ágy még nem áll lángokban. Még!
Ehhez is sok minden köt. Az a sok szerelmes éjszaka... bár lehet, hogy csak én látom szerelmesnek, és attól függetlenül még tocsog a megcsalásban, a bánatban, a fájdalomban, és a kárörömben is.
Felugrottam az ágyra. Vártam. A tűz nem nagyon akart felérni a vas kereten, ezért megint magamra kellett hagyatkozzak. Eldőltem. Ott feküdtem a lángoló szoba közepén álló ágyban, és vártam. Várásomban még feltekintettem a szekrény fölött lógó tükörbe:
- Ostoba vagy! De már nem tehetsz ellene.
- Tudom.
- Már igazán bánkódhatsz! Te csináltad magadnak.
- Nem! Tévedsz! Nem bánom. Ahogy azt sem, hogy egyáltalán megszerettem, és higgyél nekem: bármennyire is nem akarom... még mindig szeretem. És tudd meg: örökké szeretni fogom! Helyette is. Ó, igen! Helyette is szeretni fogok!
- Bolond.


Már nem akart válaszolni saját magának. De az emlékek elöntötték megháborodott elmélyét... már nem is látta olyan jó ötletnek ezt az egészet! És... már egyáltalán nem is akarta! De... késő!
Az álmennyezet jóformán teljesen leégett. Már valóban mindegy volt! Előhúzta a másik képet a zsebéből. Könnyes szemekkel, de mosolyogva tanulmányozta.
- Ó, Tom...
Kézhajlatába törölte könnyeit, és sóhajtott. Aztán csak még több könny tört utat a szeme sarkából. Kicsit felült, majd feltérdelt. Elővette bátyja öngyújtóját, és a gyerekkori képet is felégette. Égett, a tűz martallékává vált. Lángolt, és vele együtt az emlékei is elvésztek a tűzbe... maga elé dobta tehát a már lángokban álló, utolsó képet - és rádobta az öngyújtót is.
Hangos robbanás jelezte, hogy az énekes terve a szó szoros értelmében fellángolt, és sikerben égett.
A gondolat, ami megmaradt: égess el. És cserébe nem kell emlékezned többé!
* * *
Reggelre a tűzoltók alapos munkát végeztek, és semmi nem maradt a lángokból. Sem pedig a házból! Ház... na igen! Azért még egy halovány árnya volt annak, ami egykoron a helyén állt.
A bőrdzsekis alak ma már harmadszor zaklatta a mostmár pihenő tűzoltókat.
- Mostmár lehet tudni mi történt?
- Na igen... a csávó meg volt húzatva és magára gyújtotta a házat.
- Honnan veszik, hogy ő tette?
- Onnan, kedves Kaulitz úr, hogy a ház a dolgok legnagyobb valószínűségében belülről égett fel! A régi nappaliban találtunk egy papír fecnit, meg ott is, ahol a csávó meghalt.
- Csávó?!
- Na igen.
- Érdekel a papír?
Társult a beszélgetésbe egy másik tűzoltó is, és Tom kezébe nyomott két papírdarabot. Az egyiken felismerte saját szája sarkát, a piercinggel. A másikon pedig: öccse arca volt. Mosolygott, és kb. 7 évesek lehettek.
- Na és amúgy miért érdeklődsz ennyire erről a fickóról?
- Hát... azt még nem tudják, hogy ki volt?
- Nem. Csak annyi szent, hogy elég emós hajlam égett benne! Vedd akár szó szerint.
Tom agya ekkor pattant el. Egy morgást hallatott, majd hasba rúgta a poénos kedvű tűzoltót. Aztán még egyszer-még egyszer- és még egyszer.
- Ne már!! Megőrült??!
Igyekezett leszedni róla a másik. De Tom erősebbnek bizonyult, és azt is lecsapta. Az pedig a földre terült, és lefejelte a kocsi kipufogóját. Ekkor az első áldozat feltápászkodott.
- Nyugi már! Mit kell idegeskedned? Ez a csávő megőrült!
- Ez a csávó az öcsém volt!
Volt... benne van ez a múlt idő jelző! Elmúlt, elment - és semmi sem hozza vissza.
Ekkor a ház maradványok közül előjözz még egy tűzoltó.
- Hé! Találtunk még valamit! Ez talán Kaulitz urat fogja érinteni...
- Micsoda?
Érdeklődött Tom, amire a középkorú férfi átnyújtott neki egy kis zsebtükröt, valamint egy kormos papírgalacsint.


Mint testvérem - szeretlek.
És életem végéig foglak is!
 De semmi több!
Ne várj haza.

Tom

A fiú előtt minden kitisztult. És már ő is (mint a történetem elején: BILL) azon gondolkozott hogyan felejthetné el. Belenézett a tükörbe:
- Csak nem megbántad?
- De meg! Nagyon is.
A tükör képe elhomályosult - minden bizonnyal bepárásodott. Eddig a tűzben volt, most meg kint a hidegen. Tehát mindez várható volt! De ami azt követte, hogy Tom letörölte a tükröt - már nem volt szokásos!
Mintha öccse arca nézett volna vissza belőle, és egy könnycsepp csordult le bal szeme sarkából...
- Ha igazán megbántad... égess el! Én is csak ezt tettem.
Tom a kezében szorongatott papír-maradványokra meredt, majd vissza a tükörre, ami hangos pattanással jelezve repedt el. Abban a percben, mintha a szíve is összetört volna.

THE END * * * *


szerző: Meloddy

1 megjegyzés:

  1. Szervusztok!
    Most találtam az oldalra, de ez a történet egyszerűen magával ragadt!
    Nagyon köszönöm az érzelmi kavalkádokat!
    Sok ilyen történetet remélek még tőletek.
    Sok puszi nektek és még egyszer nagyon köszönöm!
    Főleg Neked Meloddy, ez egy csodálatos történet lett! (még most is a könnyeit törölgeti, annyira bele tudta élni magát)

    VálaszTörlés